Köszöntés

   Partnerek

   Dobra Újság


Friss





Legolvasottabb cikkek
 

Hogyan másztam meg a Ben Nevist

Mikor megtudtam, hogy Skócia és egyben Nagy-Britannia legmagasabb hegye a Ben Nevis mindössze 1343 méter magas, csak legyintettem. Úgy gondoltam, a Tátra több mint kétezres csúcsai után ez nekem amolyan „nagyobb dombocska”. A vezetők figyelmeztetnek – körültekintően, jó felszereléssel vágjunk neki a hegynek, mert északon, az alacsonyabb hegyeken is magashegyi viszonyok uralkodnak.

Ott tartózkodásunk legszebb napján indulunk a csúcshódításra, ennek ellenére szitáló esőben gyülekezünk. Ez azonban nem jelez előre semmit, hiszen itt a szó szoros értelmében bármelyik pillanatban változik az idő.

Lankás, birka-pettyes réteken vágunk át, feljebb a mezőt felváltja a tengernyi tömegben hullámzó páfrány. A hegyről jégvágta mélyedésekben zúdul le az esővíz – minden ötvenedik lépésnél egy ilyen erecskét vagy zúgó patakot lépünk át. Az eső eláll, kabátot, sapkát a hátizsákba gyömöszölünk. Nem győzöm dicsérni újonnan vásárolt bakancsomat, amely így az út elején végtelenül kényelmesnek tűnik.

Ahogy magasabbra jutunk, a páfrány kezd eltünedezni, megjelenik a hanga és palástfű. Egy tengerszemnél várjuk be egymást. Innét már látszana a Ben Nevis csúcsa - persze csak jó időben, ami annyira ritka errefelé, hogy túravezetőnk is csak minden hatodik évben tud a csúcsáról körbepillantani. Kelta eredetű neve „Felhős hegy”, így hát nemigen csodálkozunk, hogy nevéhez méltóan most is felhőben úszik.

Ennek láttán a csoportból néhányan csalódottan visszafordulnak. A többség azonban optimista, hisz a saját bőrünkön tapasztaljuk az időjárás végtelen szeszélyességét. Kabát, sapka fel, pár perc elteltével le. Eső, szél, napsütés váltja egymást elképesztő hirtelenséggel. Feloszlik a köd, a felhők mögül a napocska kinyújtja sugarait és szivárvány jelenik meg az égen. Mire azonban e csodás fényjelenség megörökítésére előkapjuk a fényképezőgépünket, már az eső szakad a nyakunkba.

Kapaszkodunk egyre feljebb és megtörténik a baj. Egy megvadult hegyi patak kövein egyensúlyozva megcsúszok, és térdig merülök a vízbe. Még jó hogy a bakancsom vízhatlan - mosolygok kínomban - ahogy a cipőbe felülről beleömlik a víz. A további út során cuppogó bakanccsal próbálom társaimmal a lépést tartani. Hát nem mondhatni, hogy egy sétálós túra. A vezető olyan iramot diktál, hogy egy fénykép készítése is komoly lemaradást eredményez.

Azon meglepődöm, hogy a helyiek sortban másznak, nekünk meg két nadrágban sincs melegünk. Sőt! Egyre hevesebb szél fúj és a ködtől alig látni pár méterre. A csúcsnál már nincs ösvény, rá is tévedek egy megfagyott glecserre, mikor a hátam mögül valaki rémülten kiabál: Stop! Stop! Elmagyarázza, most épp egy levegőben álló megfagyott hótömegen állok, mely beékelődött a két szikla közé, és én a semmibe gyalogolok. A vér is megfagy az ereimben ennek hallatán és igyekszem gyorsan visszatérni a kősivatagba. Ekkorra azonban már úgy feltöri a lábam az átázott bakancs, hogy minden egyes lépés komoly fájdalmat okoz. Nincs más megoldás, le kell vetnem legalább a vizes zoknit és szárazat húzni. Sajnos az ujjaim is elgémberedtek és megtart ez a művelet egy ideig.

Szerencsére a csúcs már nincs messze. Az esőkabátomat lassan letépi rólam a szél. Hol a kapucni, hol az egyik ujj száll el a vadul nyargalászó szél hátán. Minden gátló tényező és fájdalom ellenére én is felvergődök a hegy legtetejére, hogy elkészítsem azt a szenzációs csúcsfotót, melyen két méter távolságról is csak szellemképnek látszom.

A visszaúton a társaim sorra lehagynak, bár az kissé vigasztal, nem én vagyok az utolsó. (Ildi jó kétórányira mögöttem bandukol). Érdekes, hogy minden túrázó köszön, vadidegenek biztatnak, közel már az út vége, szőlőcukorral kínálnak, beszélgetnek. Egy fiatal pár jön szembe - a fiú öltönyben, a lány fehér ruhában - tán az esküvői teremből jöttek a hegyre. Egy hatvan körüli férfi futva próbálja megtenni az utat a csúcsig, nyolcvanévesnek kinéző nénike két mankóval kapaszkodik. Belőlük merítek erőt, ahogy csillagokat látva levergődök a hegyről. Megkínzott lábamat szemlélve a bakancsot azon mód a kukába akarom dobni, de meggondolom: mégse dobok a kukába 22 fontot! (Elvégre Skóciában vagyunk☺).
Bokor Klára
Szabad Újság 2010. november






10,00 pont / 4 szavazat  
Hozzászólás

<< VISSZA

 

korkep.com (C) 2009 - 2010


Keresés az oldalon
Új képeink
Megjelent

Itália
Partneroldalak