Köszöntés

   Partnerek

   Dobra Újság


Friss





Legolvasottabb cikkek
 

Nem várok már semmit...

Szülőknek a gyermekét temetni végtelen fájdalom


Egy gyerek nem gyerek – szokták volt mondani ismerőseim. Mi lesz, ha történik vele valami? – szegezték nekem a kérdést néhanap. Én csak leggyintettem, tudtam, velem ilyesmi nem történhet meg. …Három éve 26 évesen, egy hónap leforgása alatt vitte el drága kislányomat a halálos kór – mondja halkan, fásultan és végtelenül szomorúan az 53 éves édesanya.

Nevezzük őt Riának, mert családtagjai nem szeretnék, ha beszélne fájdalmáról, mondván, nem tartozik másra. Talán mégis – mondom én, hiszen minden élettörténetből tanulhat a figyelmes olvasó.
Jól ismertem Riát fiatal kora óta – hangos volt, szókimondó, életrevaló és barátságos. Zengett a vonat kupéja baráti társaságunk kacagásától. Néhány megnyilvánulásában még most is ráismerek fiatalkori énjére, de ekkora tragédia után, mint az egyetlen gyermek elvesztése, megváltozik az ember.

Miért épp a kislányom?


– az a baj, hogy megnyugvás helyett, folyton ezt az értelmetlen kérdést teszem fel – kesereg Ria. Azelőtt bíztam az Istenben, de most úgy érzem, elárult engem. Lányom szép volt, mosolygós, kedves és szerelemes. Miért kellett hát kilépnie szerettei köréből?
Férjem se tud olyan vigasztaló érveket mondani, amibe belekapaszkodhatnék, de sokszor egyszerű, határozott kijelentései a leghatásosabbak: Ez van, bele kell nyugodnunk. Számtalan ember átélte, nekünk is ez a sors jutott, fogadjuk el Isten akaratát.

Jó ember a férjem – mereng Ria. Neki is kijutott, hiszen úgy tizenöt éve rokkant nyugdíjazták a szíve miatt. Ezért nem vállaltunk több gyereket. Mivel neki lett több ideje, ő vitte a kislányunkat iskolába, betegség esetén orvoshoz. Ezt igen szerette Katika, mert utána mindig beültek valamelyik étterembe. Még horgászni is együtt jártak. Csak érte éltünk mindketten.

Hirtelen történt minden


A lányom megbotlott, megütötte a lábát és megfájdult a dereka. Pontosan aznap, amikor 50. születésnapomat ünnepeltük. Idegbecsípődésre kezelték, de egy hónapig nem javult, sőt rosszabbodott az állapota. Kórházba utalták, ahol pár nap alatt kiderült áttételes rák, ami már minden életfontosságú szervet megtámadott. Egy percig se biztattak, csak a méltó halált tudták igérni. A betegség diagnosztizálásától a haláláig alig egy hónap telt el.
Én minden nap meglátogattam őt a pozsonyi kórházban, hol a férjemmel, hol a vejemmel együtt. Nagyon bízott bennem az én kislányom, tudta, rám mindig számíthat. Meg is kérdezte többször: Anyu, biztos meg fogok gyógyulni? Biztosítottam, igen, és ő hitt nekem.

A férjével, akivel még egy éve se voltak házasok, naponta többször beszélgetett telefonon, amikor már beszélni nem tudott, üzeneteket írt, és a kórházi alkalmazottakkal is írásban kommunikált. Halálakor hazaadták az üzeneteivel teleírt füzetet.

Egyszer összeestem az ágyánál. Nagyon aggódott, de elhitettem vele, csak kimerített a hosszú vezetés. A magamra erőltetett mosoly és jókedv felőrölte minden energiám. Tehetetlenségemben még a kórházból felhívtam egy jóst, akit ismerőseim ajánlottak. Ő se mondott semmi bíztatót csak azt, olyan helyre készül a lányom, ahol boldogság vár rá. Mostanság többet gondolok erre a mondatra, de akkori helyzetemben ez nem vigasztalt.

Most szombaton nősült a vejem


– mondja Ria minden átmenet nélkül. Bár meghívtak, de nem mentünk el, nehogy a bármikor rámtörő sírással elrontsam az ünnepüket.  
Katika halála után a vejem még két évig nálunk lakott. Azt is bejelentette, hogy megismerkedett egy kislánnyal. Remélem, boldogok lesznek, és elhozzák majd hozzánk a gyermekeiket is. Talán még harmadik nagymamájuk is lehetnék.

- Némely orvos és ismerős felvetette, vállalhatnánk még gyereket. Ennek én nem láttam, reális lehetőségét. Biológiai órám épp ketyegni kezdett, én pedig olyan pszichés állapotban voltam, amikor elutasítottam a „helyette gyerek” gondolatát. Mostanság gondoltunk már örökbefogadásra is, de azt se merem vállalni, hiszen nyugtatókon élek és napokig olyan depresszió tör rám, hogy csak kínkeservesen kényszerítem magam a munkára.

Egyébként jelenleg az a legrosszabb, hogy mindenki azt gondolja, talán már túljutottam a gyászon. Próbálok ennek megfelelően viselkedni, de változik a kedélyállapotom, mert még most - három év után is - néhanap talpig feketébe kell öltöznöm, mert attól kissé jobban érzem magam.

Célt kellene találnom


Ajánlották, keressek fel egy pszichológust. Minek? Tudom mit kéne tennem. Célt kéne találnom, amiért érdemes élni. Egyelőre nem találtam. Csak a lányom sírhelyének ápolásában élem ki magam, ahol nem lehet egy lankadt virág vagy sárga levél sem. A temetőbe vezet az első utam, ahogy munkából hazatérek, de még estefelé is kimegyek.

Sokszor álmodunk róla - én is és a férjem is - és úgy beszélgetünk, mintha köztünk élne: Katika mit szólna ehhez a bordelhez, sáros cipőhöz? Most keressük az utat egymáshoz, hiszen eddig a lányunk volt a szeretetünket összekötő híd. Pár hete kirándulni is elmentünk. Jó volt kikapcsolódni, de egyelőre el se tudom képzelni, hogy több hetet töltsünk távol otthonunktól, mert úgy érezném, cserbenhagytam a lányomat azzal, hogy nem megyek ki a sírjához. Felfogom, hogy ezen túl kell lépni, de nincs hozzá erőm, akaratom. Három éve történt a tragédia és én egyre csak várom, hogy az idő enyhítse a kínt.
Bokor Klára


10,00 pont / 3 szavazat  
Hozzászólás (eddig 1 hozzászólás)

<< VISSZA

 

korkep.com (C) 2009 - 2010


Keresés az oldalon
Új képeink
Megjelent

Itália
Partneroldalak