Köszöntés

   Partnerek

   Dobra Újság


Friss





Legolvasottabb cikkek
 

Bolívia ezer arca

Bolíviába? – fogta a fejét ismerősöm. El ne áruld, hogy magyar vagy, mert kuksolhatsz a börtönben Toásó Előd mellett! Nekünk, magyaroknak valami ilyesmi jut eszünkbe Bolíviáról, no meg a kokalevél, és az elnök Evo Morales, aki kinyúlt szvetterében parolázik a stylistok által öltöztetett Barack Obamával. Milyen is hát Bolívia, ez a nyolcvan százalékban indiánok által lakott ország? Tényleg olyan barátságtalan, vad és törvény nélküli, mint ahogy a híradások és a World Economic Forum felmérése állítja?

A Titicaca tó mellett kelünk át a Peru-Bolívia határon, ahol olyan élénk kereskedelem folyik, mintha a két ország összetartozna. Ez nem véletlen, hiszen a történelem során ezek a területek szervesen egészet alkottak. A perui oldalon végtelen sorokban ülnek a pénzváltók, de nem nagyon törik magukat az ügyfelekért, sok asszony csak ránéz a pénzre és folytatja a sapkakötögetést. Velük ellentétben a hordárok összeverekednek hátizsákjainkon és „ki mit ér” alapon pakolják saját, teherfuvarozásra alkalmas biciklijükre. A gyalogos átkelést hosszadalmas ügyintézés követi. A fél kilométeres sorban állva van időnk megfigyelni a rogyig rakott biciklivel téglát szállító asszonyok embertelen munkáját, és cseppet sem csodálkozunk, hogy a fényképezőgép kattanására megvetően mérnek végig.


Rejtélyes hely


Két óra múlva végzünk, és robognánk utunk első megállója Tiwanaku felé, ha tíz kilométerenként nem kellene megállnunk a katonai ellenőrző pontokon. Csak a szerencsének és tán a tűző napnak köszönhető, hogy nem túrják át összes poggyászunkat.
Tiwanaku ősi városa még így félig feltáratlan is alázatra kényszeríti az embert. Államokbeli archeológusok kezdték itt a munkálatokat, majd a bolíviai állam folytatta, de az erre szánt pénz időközben elfolyt valahová, a híres Nap Kaput pedig, ami évezredeken állt ellent a természet erőinek, a katonák céltáblának használva megrepesztették.
Két kultúra jól elkülöníthető nyomai tárulnak itt a látogató szeme elé – a megalit kultúra piramissal, doborművekkel díszített hatalmas kapukkal, szobrokkal, és egy miénkhez hasonló kultúra, korunk építési technológiájával. Évezredek óta állnak itt az előregyártott betonelemes szerkezetek, melyeket fémötvözettel fogtak össze. Olyan furatokat is találtak, amit csak lézerrel lehetne elkészíteni. Egyes kutatók szerint, ha megfejtenénk Tiwanaku rejtélyét, át kellene értékelnünk az emberiség fejlődéséről alkotott nézeteinket.


Békés Miasszonyunk Városa – La Paz


Bolívia fővárosába tartva beint a buszba az imperialista sas fejét taposó Che Guevara hatalmas szobra, majd a homályból előtűnik a 3600 méter tengerszint feletti magasságban elterülő város lélegzetelállító látványa. A völgyben luxuskörülmények közt élnek a tehetősebbek, a szegények házai pedig a várost körülölelő hegyekre kúsznak fel.
A kilátóból a látvány lenyűgöző, de mi ez a recsegés-ropogás, robbanások zaja, amit a magas hegyek visszaverve felerősítenek? Tán hadban áll a város? Tüntetés zajlik – adja tudtunkra a helyi idegenvezető, majd hozzáteszi, aligha látjuk ma a főteret, mert a fél várost lezárták. Újságírói énem nem hagy nyugodni, rábeszélem a húzódozó Izoldát, vezessen a tettek mezejére. Nincs ínyére a dolog, társaim se akarnak jönni, de sikerül lyukat beszélnem a hasába és hosszú ereszkedés után a tüntetések kellős közepében találjuk magunkat. A rendőrök figyelmeztetnek, ne menjünk tovább, mert bármikor bevethetik a könnygázt a tömeg ellen. Engem ez egyáltalán nem tántorít vissza, szinte ránt magával a végeláthatatlan sorokban hömpölyögő, petárdákat durrogtató, jelszavakat skandáló tömeg. Megtudjuk, az ország legnagyobb szakszervezete által szervezett sztrájkba most a pedagógusok, orvosok és a bányászok kapcsolódtak be nagyobb létszámban, magasabb bérezést és nyugdíjemelést követelve. A tüntetőket nem zavarja a kamera, sőt! Örülnek a jelenlétünknek és mosolyogva mutatják a „V” jelet.


Lámaembrió mint Kőműves Kelemenné


La Paz boszorkánypiaca kihagyhatatlan. Jézus, Mária és a szentek szobrai mellett szárított békák, lámaembriók és más meghökkentő szerencsehozó dolgok sorakoznak a polcokon. A lámaembriókat talizmánként a házak talapzatába építik. Sok kőműves e nélkül nem is kezd hozzá az építésnek. Kapni itt mindent - szerelemitalt, gazdagság, hűség, szerencse amulettet. Fiatal kecsua pár tér be az árushoz. Kiválasztanak egy hatalmas Szűzanya szobrot, majd az árus két tányért készít számukra. A kokalevelekre százdolláros imitációt tesz, arra egy fémből készült baglyot, egy „írást”, majd ismét növények, madártollak, végül rákerül még az olló és egy ház makettje – mindezt valami ráolvasásos ima mormolása közben.
Egész Dél-Amerika szerte, de főleg Bolívia andoki részén látni ezt a vallási szinkretizmust, mikor az ősi hagyományok jól megférnek a spanyol gyarmatosítók által 1530 körül hozott és terjesztett keresztény hittel.


Vakító fehérség


La Pazból hosszú buszozás után érünk a Száraz Andok egyik legbizarrabb területére, a Salar de Uyuni sósivatagba. Negyvenezer évvel ezelőtt a területet még sós tó borította, ennek kiszáradásával jött létre a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő sómezője. A környék falvainak lakói máig a sókitermelésből élnek. A végtelen fehér térben ég és föld összemosódik, az ember a szó szoros értelmében megvakul a fehérségtől. Nem is élvezhető a látvány csak jó minőségű szemüvegen keresztül. Ebből a fehér tengerből itt-ott ezeréves kaktuszokkal benőtt lávahegyek emelkednek ki, mint valami ősi földtörténeti kor díszletei.


Felfedezek egy magyar szót


Hol máshol lakhatnánk a sósivatagban, mint sóhotelben. Sóból vannak a ház téglái, sóból építették az ágyat és a talajt is húsz centi só borítja. Viccelődünk is azon, hogy egy kiadós zápor úgy elmosná a házacskát, hogy sós lében ücsörögve ébrednénk. Még szerencse, hogy sivatagban ilyesmi ritkán fordul elő.
A sóhotel körüli pici település felderítésére indulok, de félelmetesen kihaltak az utcák, csak a templom harangját kongatja meg időnkét a vadul nyargalászó szél és kutyavonítás hallik. Végül találok egy kicsi asszonyt a faluszélen, amint valami magfélét „szelel”. „Beszédbe elegyedünk” és hirtelen a magokból kirostált törmelékre mutat: ocsú. Ocsú? - kérdezem hitetlenkedve…, de azért magyarul nem tudunk elbeszélgetni. A helyi kisfiúval is egykettőre megértjük egymást - mikor látja, a beszéddel nem boldogul, egyszerűen ráugrik a hátamra, hogy megpörgessem.


Hóviharban


Változik a táj. A sót felváltja a kő. Kietlen vidéken, elhagyott falvak közt vezet utunk, ahol már csak a távolba futó sínpár és az állomásokon rozsdásodó mozdonyok mesélnek szebb időkről. A temetőben évtizedes művirágokat zörget az akadálytalanul vágtázó szél. Az enyészet nyomasztó érzése alól nehéz szabadulni.
Egyre magasabbra érünk és hópihék kergetőznek a szélben. Lámák és vikunyák csapatai tűnnek fel közvetlen a terepjáróink mellett. Nem nő itt már csak valami ellenálló bokorféle, szúrós fű és moha. Még a kaktuszok is meggondolják, akarnak-e ilyen zord körülmények közé települni. A Laguna Verde (Zöld Lagúna) felé közeledve egyre romlik az idő, és a tó mellett már a lábunkon is alig tudunk megállni a bőszen tomboló hóviharban. A víz most nem zöld, de sötétszürke arcát mutatja. Sofőrjeink idegesek, mert az út egyre járhatatlanabb. Úgy ötezer méteren a terepjárók elakadnak. Tetszik, nem tetszik hátraarc!


Átmeneti szállást kell keresnünk


 Aymara sofőrjeink ezen az isten háta mögötti helyen ismernek egy pici települést, ahol talán megalhatunk, és végre ehetünk az egész napos koplalás után. A 4500 méteren található Alota falu félelmetesen kihalt arcát mutatja. Sehol egy lélek, széles utcáin csak kutyák kergetőznek. Előkerül szállásadónk, és bezsúfolódunk egy helyiségbe, ahol az ágyunkat csak a másik ágyán átmászva érjük el. Fűtés nincs, kívül-belül négy fok. Hogy meg ne fagyjak ültő helyemben, futáshoz készülődök. A magas tengerszint feletti magasságot már megszoktam, bár az út elején még fejfájás és légszomj gyötört. E bajok ellen legjobb a koka, állítják a helyiek. Ittam hát a kokateát, rágtam a kokalevelet, de mondhatom, annyi hatása se volt, mint az almafa levélnek. El is ajándékoztam a megvett adagot.
A futás során csak pár helyivel találkozom, de azok mind megrökönyödve néznek rám, hiszen ilyen zord helyen takarékoskodni kell mindennel, még az erővel is. Pihenésképpen becsöngetek a parókiára, hogy megkérdezzem, hánykor lesz szentmise. A gondnok résnyire nyitja az ajtót, mondja ”manana”, azaz holnap, és már fordult is a kulcs a zárban. Egyáltalán nem meglepő ez az extrém zárkózottság, hiszen ezekre a télen szinte megközelíthetetlen területekre ritkán járnak a rend őrei, és az itt élő törzsek sokszor a saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. Mesélték, nemrég egy környékbeli faluban élve eltemettek egy erőszaktévőt. Belökték a sírba, és ráeresztették a megerőszakolt és megölt nő koporsóját.


Változatok sivatagra


Még hajnalhasadta előtt elhagyjuk e borongós vidéket. A chilei határ felé autózva utunk kialudt vulkánok, érdekes formájú sziklák, kő-, kavics- és homoksivatagokon át vezet a végtelennek tűnő fennsíkon. A táj olyan gyönyörű, hogy képeslapra kívánkozik minden felvétel. A színes lagúnákban flamingók ezrei, a tó vizében a környező hegyek tükröződnek.
Milyen hát Bolívia? Mondhatnám a legek, a szélsőségek, a csodák országa. Két hét alatt nehéz felfedezni, inkább csak benyomások érnek, de zord szépsége egy életre rabul ejtett.
Bokor Klára, Vasárnap 30. szám 2013


 


9,00 pont / 1 szavazat  
Hozzászólás

<< VISSZA

 

korkep.com (C) 2009 - 2010


Keresés az oldalon
Új képeink
Megjelent

Itália
Partneroldalak